A Máltai Szeretetszolgálat ezért tekinti a segítségnyújtás nélkülözhetetlen részének a rászoruló emberek kísérését a hit megélésében, a lelki növekedésben is. A Szeretetszolgálat Miklós utcai Integrált Hajléktalanellátó Központjában a máltai segítők napi imaórák, heti katekézis, rendszeres szentmisék és gyónási alkalmak, a beavató szentségekre való személyes felkészítés, illetve lelki beszélgetések, zarándoklatok és lelkigyakorlatok keretében is jelen vannak a hajléktalanságban élő emberek belső keresésében, küzdelmeiben. A foglalkozásokat – más szociális munkásokkal együttműködve és a Szeretetszolgálat Közép-Magyarországi Régiója lelkivezetőjének irányítása alatt – Fülep Dániel római katolikus teológus mint hittanár-katekéta szervezi. A melegedő, az éjjeli menedékhely és a szálló létszáma az idő múlásával, valamint évszaktól, időjárástól függően változik, így a lelki programok közössége is folyton alakul. A házbéli kápolnában tartott imákon általában akár nyolc-tíz fő is részt vesz, a katekézisekre mintegy húszan járnak rendszeresen, míg egy-egy zarándoklatra, lelkigyakorlatra akár ötven-hatvan hajléktalan ember is elmegy. Minden évben sor kerül keresztelőre, elsőáldozásra, bérmálásra.

A hajléktalan emberek lelki kísérésének fontossága a katolikus keresztény hit emberképe alapján érthető meg. „Nekünk – máltaiakként is – az ember legmélyét, legátfogóbb teljességét kell látnunk, a megtérésre, feltámadásra és örök életre hívott teremtményt, azt kell szeretettel támogatnunk. Mélységes szomjúság és vágyakozás van az Istennel való kiengesztelődésre mindnyájunkban. Ezt a szomjúságot Krisztusban csillapítva érintjük a szívet és a lelket igazán mélyen. Az igazi szegénység a felismerhető a kapcsolatok szegénységében, ami nemcsak a többi emberrel és a magunkkal való viszony sebzettségét jelenti, hanem elsősorban az Istenhez fűződő kapcsolat szegényességét. Ha ebben, az Istennel való kapcsolatban sikerül előrelépni, akkor a lélek, a személyiség gyökere kap egy gyógyító érintést. Így a megtört ember azt is felismerheti, hogy ő milyen nagy érték – mert nem a világ mércéje, a gazdagság, a sikeresség, a szépség, a hasznosság mércéje az, ami az ember értékét megadja, hanem hogy Isten szeretetében ő hol helyezkedik el. Az emberi méltóság alapja a hitben és megigazulásban elnyerhető istengyermekség” – mondja Fülep Dániel.

Egy sok szempontból megroppant ember küzdelmeit támogatva közelről átélhető, miként vezet a megerősödő hit az élet teljes átalakulásához. Egy ötvenes évei végén járó asszonyt a szenvedélybetegség tett tönkre: elveszítette az állását, megromlott a kapcsolata a gyermekeivel, utcára került, testi-szellemi állapota hanyatlott, tartása és önbecsülése semmivé lett. Mikor az asszony a máltai szállóra került, személyes beszélgetésekben derült ki: mélyen vágyik arra, hogy hite legyen. A katekézisek és a lelkivezetés segítségével lépésről lépésre erősödött az Istenbe vetett bizalma, mígnem a személyisége megváltozott, és megtérésével az élete is fordulatot vett. Fülep Dániel felidézi: „Az elsőáldozása, bérmálása napján később indult el a templomba – kiderült, hogy azért, mert hosszú évek után először elment fodrászhoz, rendbe hozta magát és ünneplőt vett fel. Amikor a szertartáson fehér ruhába öltöztették, szentelt gyertyát adtak a kezébe és a szentségek vétele után több hívő meglepetésszerűen odament hozzá és átölelte – akkor fogta fel igazán azt a megújulást, ami vele történt. Azóta nem rabja az alkoholnak, tartós munkaviszonya van, kiegyensúlyozott, szeretik és becsülik ott, ahová tartozik.”

Egy másik történetet is példának hoz egy már elhunyt hajléktalan barátjáról. „Nem tanult, de olvasott, értelmes ateista ember volt. Nagy energiákat fektetett abba, hogy bebizonyítsa, a hit képtelenség és ostobaság, kereste az alkalmat a kötekedésre. Aztán eltűnt, és évek múlva, nagyon betegen tért vissza a Miklós utcába. Meglepődtem, hogy kifejezetten engem kér mentorának, de örömmel vállaltam. Az egyik utolsó katekézisen a szokásos heccelés helyett csöndben ült, majd egyszercsak nagyon őszintén, a lelke mélyéről megosztotta velünk az érzéseit, gondolatait. Soha nem jutottunk odáig, hogy az ő Isten felé fordulásáról nyíltan beszéljünk, de érezhető volt, hogy valami elindult benne. Aztán egy napon kaptam a hírt, hogy megverték az utcán, és belehalt. Mégis fölemelő volt látni az ő alázatosan és bátran megélt, gyökeres változását.”

A rászorulók lelki támogatásában ugyanaz az emberi felelősség van jelen, mint ami más kapcsolatainknak is sajátja. Fülep Dániel arra emlékeztet, hogy nem tudjuk, kinek az életében hogyan és meddig vagyunk jelen. „Van, akivel évekig közös az utunk, mással csak egy-két alkalommal találkozunk. Hatalmas és alapvető felelősségünk van a másik emberért, azért, hogy a közös időnkben tőlünk mit kap. Tudunk-e szeretettel lenni iránta? Igazán a javára lenni, vagyis a hit és az üdvösség útján segíteni? Megtesszük-e, ami ránk van bízva? Nem szemlélői, hanem résztvevői vagyunk egymás életének.”

A Miklós utcai szállón a négy adventi gyertyagyújtáson és a gyónási alkalmakon túl szentmisékre, közös imádságokra és misztériumjátékra is várják a hajléktalan embereket. Ha leglényegesebb jellemzőjét keressük a hajléktalan emberek karácsonyának, Fülep Dániel azt egyetlen szóban ragadja meg:

„Vigasztaló. A Harmatozzatok rorate-énekben ezt énekeljük: <Vétkeztünk, s mint a tisztátalanok olyanná lettünk, s mint falevelek, földre hulltunk.> Advent negyedik hetében pedig már így éneklünk: <Vígasztalódjál, vígasztalódjál én népem, hamar eljő üdvösséged! (…) Ne félj már, megmentelek téged.> Saját kicsinységében, összetörtségében az ember végtelen vigasztalásra lel az üdvösség ígéretében, mert látja, hogy az ő nyomorúságának ebbe a sötétségébe születik bele Isten Fia. Átéli, hogy az Úr megkeresi őt és néven szólítja. Így adjuk oda mi is a meghívókat a karácsonyi ünnepségre: mindenkinek a saját nevére szólóan, személyesen. Néven szólítva, fehér abroszos asztalhoz ültetve, együtt ünnepelve – ez valahol a mennyország előképe. Krisztusban van utunk az Atyához és van örök élet! Ez az a mélységes vigasz, amelyet csak Isten tud adni a megtérőknek. Az a fölismerés, hogy nem lehetek annyira mélyen, nem lehetek annyira elrontott életű, hogy az Úr rólam lemondott volna. Hanem jön. Már érkezik, hogy megváltson és megmentsen.”