Történelmünk első élő Betlehemét idén 800 éve, Assisi Szent Ferenc „készítette”. 1223-ban az itáliai kisváros, Greccio határában, egy barlangban jászlat állított föl. Az emberek állatokat vittek, és fáklyákkal, gyertyákkal követték őt az erdőbe, hogy az éjszakában ünnepeljék a világ világossága, Jézus Krisztus világra jövetelét. Ferenc testvér, mint diakónus énekelte az ünnepi evangéliumot.

Szent Ferenc szerette volna egész közelről megtapasztalni Jézus születését és annak körülményeit – a saját szemeivel akarta látni Isten alázatának és szegénységének mélységét/csúcsát a megtestesülés misztériumában. „Ő, jóllehet Istenhez hasonló, Istennel való egyenlőségét nem a saját javára használta fel, hanem rabszolgasorsot öltve magára kiüresítette önmagát. Emberekhez lett hasonló, és magatartásában is embernek bizonyult.” (Fil 2,6–7)

Ez a keresztény ünnep az első nikaiai zsinat (Kr.u. 325.) határozata óta Jézus Krisztus földi születésének emléknapja, Francesco pedig az ünnepek ünnepének nevezte. A ferences család sarja Joannes Duns Scotus (1266–1308) középkori skót filozófus-teológus, akit 1993-ban az Egyház boldoggá avatott. Több, eredeti gondolata mellett a megtestesüléssel kapcsolatos is igen figyelemreméltó. Azt tanítja, hogy Krisztus akkor is eljött volna, ha nincs bűnbeesés. Ergo karácsony – legalábbis logikáját tekintve – előbb létezik az Isten tervében, mint húsvét. Mert a szeretet belső késztetése, hogy közösségre törekszik, megosztani az életét. Bonum est diffusivum sui, vagyis Isten, aki az abszolút jóság, saját természete szerint továbbadja magát. Nem a bukásunk és a gonoszság váltotta ki Istenből az üdvözítés „vágyát”, hanem az eleve adott volt a teremtéstől, sőt már azt megelőzően is. „Ő a láthatatlan Isten képmása, elsőszülött minden teremtmény közül, mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön… mindent általa és érte teremtett. Mindennél előbb van, és minden őbenne áll fenn.” (Kol 1,15–17) Különben azt kellene állítanunk (abszurd módon), hogy megérte lázadni Isten ellen, mert ezzel a tettünkkel valami nagyobb jót provokáltunk ki belőle. Isten mindenképpen az Üdvözítőnk lett volna akkor is, ha nem válik Megváltónkká. Ezt erősíti meg XVI. Benedek pápa Scotus-ról szóló, 2010. július 7-én tartott katekézisében: „Duns Scotus véleménye szerint az Isten Fiának megtestesülése, amelyet az Atyaisten öröktől fogva tervezett, a szeretet szintjén a teremtés beteljesülése… a megtestesülés az üdvösség történetének a legnagyobb műve, ennek feltétele nem lehetett semmilyen esetleges tény sem, hanem az Isten eredeti elképzelése, hogy végül a Fiú személyében és testében egyesítse magával az egész teremtést.” Természetesen, ha már itt járt és mi közben elestünk, akkor meggyógyított bennünket. Krisztus földi szolgálata után, visszanézve ez csupán logikai játéknak tetszik, pedig nagyon mély spirituális értelme van.

Isten barátsága ingyenes és feltétlen (nem szükséges és nem is lehet kiérdemelnünk), valamit visszavonhatatlan. Ő közösséget akar velünk, sőt egyenrangú barátságot: „Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek.” (Jn 15,15) És ez a viszony napról-napra megszülethet számunkra, a világ utolsó pillanatáig „veletek vagyok mindennap!” (vö.: Mt 28,20). Innentől a „Legyen neked karácsony!” nem pusztán egy belenyugvó, megadó szófordulat, hanem hittel vállalható jókívánság. Mert Krisztus folyton születik, a mi gyönge szolgálatunk és hűségünk szűrőjén át kíván beletestesülni a világba. Az eucharisztikus közösségben kapott missziónk éppen ez: Krisztussá, falatnyi Élő Kenyérré változni az éhező emberiség számára.

Karácsony nem történelmi emlék, vagy szimplán egy szép és bensőséges ünnep a téli napfordulóhoz közel. A velünk egészen eggyé váló Szeretet emlékezete, aki téren és időn át személyesen elér hozzánk. Ezt a csodát ujjongta körül Assisi Ferenc, azon a nyolcszáz évvel ezelőtti szentestén.

Sokféle eszmei áramlati próbálja saját szája íze szerint rendezni a tényeket. Vannak, amelyek egy távoli istenséget alkotnak maguknak, aki részvét nélkül szemléli küzdelmünket, és nem avatkozik bele a világ folyásába. Mások annyira közelinek feltételezik, hogy kvázi összeolvad a teremtéssel, és már nem különböztethető meg tőle.

A keresztény tanítás megőrizte éltető dinamikáját: Isten egészen közel jött hozzánk, amennyire csak lehetséges volt, emellett megőrizte a világfelettiségét is. Szent Ágoston örök érvényű szavaival mondva: Te autem eras interior intimo meo et superior summo meo (azaz: Isten mélyebben van bennem, mint a létem legmélye, de végtelenül meghaladja azt is, ami bennem a legmagasabb). Jelen van bennem és én jelen vagyok benne, mint akik megismerték és megszerették egymást.

Most újra a népének zsenialitásához fordulunk, hogy zsigeri szintig megtapasztalhassuk az ünnep értelmét. Hogy legyen valódi ünnepelni-valónk. Mert a világ zűrzavara, tanácstalansága, minden befelé fordulást szórakozással elnyomni-akarása éppen ebből a deficitből táplálkozik. Tudniillik nem tudja, nem találja az ünnepelni valóját. Az Isten nélküli ünnep kilyukad, mint egy lufi, elfárad a vidámság és elégedettség színlelésétől.

Hej, víg juhászok, csordások.

Csörgedeznek a források.

De gyönyörű ez az éjjel,

lám csak tekintsetek széjjel!

Nézd, amott Betlehem felett

látok egy nagy fényességet!

Ott egy csillag is leszállott,

egy rossz pajtánál megállott.

[…]

Üdvözlégy édes Megváltóm!

Kit szegénységben imádunk –

vedd szívedbe szíveinket,

vele együtt mindenünket!

Mit is ígért Jézus a szamaritánus asszonynak? „Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki majd abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik. A víz, amit majd én adok neki, forrássá lesz benne, amely az örök életre buzog.” (Jn 4,13–14) Már csörgedeznek a források, él a kegyelem és örök életet ajándékoz nekünk. Ez a gazdagság szemérmesen elrejtőzik az egyszerű, szegény és dolgos emberek hétköznapjaiba. A rossz pajtánál, a kifosztott és megtört életeknél, a világ szakadozott hálójának a szélén és a perifériára szorultak között megtalálható.

Az ismeret és a szeretet ugyanannak az – univerzum méretű – érmének a két oldala. Akik igazán egymásra ismertek, azok számára felfénylik a világ, értelmet nyer sok fonák esemény, béke születik a lelkekben. Aki értünk a történelmi időben egyszer testté lett a bolygónkon, örökké élni akar bennünk – ha megengedjük, hogy a szívébe vegye szíveinket!