- Az ön által felügyelt terület megnevezésében korábban a szociális ügyek megnevezés szerepelt, most gondoskodáspolitikának nevezik. Mi áll a névváltozás mögött?

- Régi vita zárult le, ami arról szólt, honnan közelítsük meg a szociális gondoskodás folyamatát. A kommunizmus öröksége volt még az a szemléletmód, hogy a szociális problémákat az állam oldja meg, ez persze álságos és tarthatatlan volt. Ha viszont gondoskodásról beszélünk, az ott kezdődik, hogy a szociális problémát oldja meg az egyén és a család, ha erre nem képesek, segítsen a helyi közösség, és csak ez után lépjen be az önkormányzat, vagy az állam. Ez nem egyszereplős ellátás, mindenkinek megvan benne a maga helye és feladata. A szemléletmód már régóta érvényesül, de a megnevezés csak most változott.

- Nagyobb, vagy kisebb terület tartozik most önhöz, mint az előző ciklusban, amikor szociális államtitkár volt?

- Bővült a feladatköröm, a szociális és gyermekvédelmi terület mellett ide tartozik a társadalmi felzárkózás ügye is.

- Válságok alatt a szociális kérdések rendszerint háttérbe szorulnak, a figyelem a gazdasági kérdésekre, a túlélésre irányul, az elesettek ügye inkább konszolidált időszakban kap nagyobb figyelmet. Mire számít a mostani helyzetben?

- Arra, hogy a produktív szociálpolitikát tudjuk folytatni. Tíz, tizenkét évvel ezelőtt fordulópont következett be, amikor a kormány úgy döntött, nem segélyezéssel oldja meg a problémákat, hanem a lecsúszást kívánja megelőzni. Ennek leghatékonyabb eszköze a munkahelyteremtés, hiszen akinek van munkája, az egyfajta biztonságot adó rendszeres jövedelemmel rendelkezik, rendezett körülmények között él, reggel van miért felkelnie, és ezt a mintát adja tovább a környezetében is. Tizenkét év alatt több mint egymillió fővel bővült a foglalkoztatottak köre, ez ma már 4,7 millió embert jelent. Egymillió ember került lényegesen stabilabb élethelyzetbe, mint korábban volt, és ez óriási különbséget jelent, amikor olyan társadalmi kihívásokkal szembesülünk, mint a koronavírus járvány, vagy a háború gazdasági hatásai. A szemléletbeli különbséget az jelenti, hogy ne tétlenül várjuk, mikor következik be a baj, hanem ami rajtunk múlik, azt tegyük meg minél előbb.

- A változások részeként az állam nagy számú szociális intézményt adott át egyházi intézményeknek. A folyamat 2017 július 1-jén kezdődött, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat például 20 intézményt vett át 3350 ellátottal, és ez csak egyetlen fenntartó a sok közül. Hol tartunk öt év után?

- Ha az egész ellátó rendszert nézzük, 50 százalék az egyházi fenntartók aránya. A gyermekvédelmi területen magasabb, ott 75 százalékról beszélünk, a nevelőszülői hálózatban pedig csaknem 100 százalék, ott már csak egy kis civil rész maradt, állami fenntartó pedig egyáltalán nincs. Az átalakulást jól érzékelteti, hogy a gyermekvédelemben tíz évvel ezelőtt 6 százalék volt az egyházi fenntartók aránya, most pedig 75 százalék.

- Miért kapnak ekkora szerepet az egyházi fenntartók?

- Kicsit távolabbról közelítsük meg a kérdést: az egyházak évszázadok óta gondoskodnak az elesettekről, ez természetes missziójuk, nem azért csinálják, mert valami jogszabály esetleg erre kötelezi őket. A huszadik század második fele előtt a gondoskodás alapvetően az egyházakhoz, vagy a hozzájuk kapcsolódó szervezetekhez kötődött, később a kommunista rendszer helyezte előtérbe az állami szerepvállalást. Most engedjük visszatérni ezeket a szervezeteket, és a munkájukhoz az állam támogatást nyújt. Fontos megjegyezni, ez nem azt jelenti, hogy az állam kivonul erről a területről, vagy másra ruházza a kötelezettségeit, hanem arról, hogy a gondoskodást nyújtó intézmények működtetését olyan szervezetekre bízza, amelyek ezt akarják, értik és tudják is. Az elkötelezettségük pedig eléggé nyilvánvaló.

- Mi mutatja ezt?

- Például az, hogy az egyházi szervezetek a legnehezebb területeken is jelen vannak, mint amilyen a szenvedélybetegek, a pszichiátriai esetek, vagy a súlyos fogyatékos emberek ellátása. Ez igazi misszió, ahhoz, hogy valami sikert elérjenek, nem elég az előírt feladatok elvégzése, rengeteg plusz vállalást kell hozzátenni. És ez mutatja az egyházi szerepvállalás mélységét.

- Pontosan mit várnak az egyházi fenntartóktól?

- Az egyházi szereplők nagyon komoly képessége, hogy közösséget építenek. Nem véletlenül hívjuk a szociális intézményeket otthont nyújtó szolgáltatásnak. Ez a feladat nagyon leegyszerűsítve erről szól, az otthont helyettesíti annak az életében, aki valamiért nem tud otthon élni. Ehhez nem elég, ha szépre ki van festve a szoba, és mindenkinek megvan a légköbméterben előírt személyes tere, kell hozzá az is, hogy az ott élők valamiféle közösséget alkossanak, ebben pedig kifejezetten erősek az egyházi intézmények. A másik, hogy nem szerencsés, ha az ott lévő emberek mindig csak túlélik a napokat, hiszen a rászorultságuk, az ok, ami miatt bekerültek, jellemzően lelki terhet is jelent. Fontos, hogy az intézményben megnyugvást találjanak, és ebben is jók az egyházi szereplők. Ha csak ezt a két szempontot nézzük, már indokolt az egyházak behívása.

- Mit mutatnak az elmúlt évek tapasztalatai, beváltották az új intézményfenntartók a hozzájuk fűzött reményt?

- Három dolgot látok. Az első, hogy a társadalom elfogadja a változásokat, az átadások nem váltottak ki olyan felháborodást, amiből arra következtethetnénk, hogy a dolgozóknak, az ellátottaknak, vagy a családtagjaiknak világnézeti problémát okozna a váltás. És persze tudjuk, hogy az intézmények lakói, ellátottai nem feltétlenül vallásosak, vagy templomba járó emberek. A második, hogy a bentlakásos otthonoknál kialakult várólisták az egyházi intézményeknél a leghosszabbak, ami azt jelenti, hogy a társadalom értékítélete szerint ezek különösen jól működnek, azért szeretnének ilyen sokan bekerülni, vagy a hozzátartozóikat bejuttatni. A harmadik, hogy az átadás olyan otthonokat érintett, amelyek évtizedek óta ugyanúgy működtek, és az intézményi struktúrák lassan megkövesedtek. Az új fenntartó friss szemléletet hoz, felrázza a dolgozókat, elég nagy váltás az érintettek életében, ami megújulást hoz az ellátásban is.

- Az egyházak jobb gazdái az otthonoknak?

- Ha arra gondol, hogy lelki tartalommal, közösségépítő programokkal jobban megtöltik azokat, mint az állam, akkor igen.

- Még több intézmény kerülhet át egyházi fenntartásba?

- Változatlanul nyitottak vagyunk, az egyházak felé nyújtott garanciális elemek fennállnak és a költségvetési támogatás is rendelkezésre áll. 2020-ban megjelent az egyházak szerepvállalásáról szóló törvény, ami egyértelművé teszi, milyen feltételekkel és erőforrásokkal számolhatnak az intézményt átvevő egyházak. A törvény kimondja, hogy az új fenntartó az ingatlant is megkapja, de csak arra az időre, amíg ott a vállalt feladatát ellátja. Ha befejezi, az ingatlan és az átadott javak visszaszállnak az államra. Tehát az is benne van, hogy az intézmény átadásokkal az állami felelősségvállalás továbbra is fennáll. Az átadásoknak azonban más is határt szabhat, mint az üzemeltetéssel járó kötelezettségek.

- Mire gondol?

- A humán erőforrás kiapadására. Azt a szellemiséget, amit az egyházi intézmények a mindennapos működésükben közvetítenek, csak felkészült és elkötelezett dolgozók tudják közvetíteni, az ilyenek száma azonban véges. Ami nem is csoda, hiszen évtizedeken át nem képeztek ilyen embereket. Nem véletlenül kezdeményezték az egyházi fenntartók, hogy a vezetőképzésben, a szakemberek felkészítésében ők is kaphassanak szerepet, mert most már ez a szűk keresztmetszet. Az utánpótlás az egyházak számára is egyre fontosabb, hiszen csak így lehetnek biztosak benne, hogy az intézmények falai között zajló munka valóban méltó lesz a bejárathoz kitett egyházi jelképekhez. Ha az idősgondozást, vagy a fogyatékos emberek ellátását leegyszerűsítenénk arra a problémára, hogy az ellátottaknak legyen hol lakniuk, és legyen mellettük valaki, aki felügyeletet ad, semmi szükség nem lenne egyházi fenntartókra. Csakhogy nem ez a feladatunk. Ezt a pluszt viszont csak az elkötelezett emberek tudják hozzátenni. A kérdés az, hogy ezt a többletet hány helyre tudják még elvinni az egyházak?

- Hogyan vélkekedik a szociális dolgozók társadalmi megbecsüléséről?

- Az emberek nem tudják hová tenni a szociális munkát, ez nehezen beazonosítható a terület. Az iskolák, a kórházak valamennyire nyitott intézmények, mindenki látja, milyen munka zajlik ott. De ki lát be egy idősotthonba, egy fogyatékos személyeket ellátó, egy pszichiátriai betegekről gondoskodó intézménybe, vagy egy hajléktalanszállóra, egyáltalán kik mennek be a kapun? Ha köszönetet akarok mondani, kinek címezzem, az utcai szociális munkásnak, a nevelőszülőnek, az idősotthon ápolójának? Az ápolóról ráadásul mindenki az egészségügyre gondol. Ha nem tudom őket név szerint megszólítani, mit mondjak nekik? Azt ugyanakkor mégsem mondanám, hogy a társadalmi megítélés alacsony presztízsű lenne, és ez a járvány alatt is megmutatkozott. A bentlakásos otthonok körül nagyon komoly összefogás alakult ki helyben, az intézmények rengeteg támogatást kaptak a közvetlen környezetüktől, a helyi közösségek kifejezetten odafigyeltek rájuk. A járvány azt mutatta meg, hogy az intézményrendszer stabil, a környezet megbecsüli és érti a munkáját.