- A kormány 2019 februárjában indított programot a 300 legszegényebb település felzárkóztatására, a feladat felelőse Vecsei Miklós miniszterelnöki biztos itt van a stúdióban. Mit tudtak kezdeni a járvánnyal? A program 2019-ben indult, de a ’20-at úgy éltük végig, hogy senki nem ment sehova.


- Lehet, hogy meglepő, amit mondok, de mondjuk a távoktatáson, vagy a digitális oktatáson kívül olyan nagyon nagy változás nem volt, a hétköznapok ugyanolyan küzdelemmel zajlottak ezeken a településen. Az emberek egészen más problémákkal küzdenek. A közfoglalkoztatás megmaradt, nagyon kevesen érkeztek haza a nyugat-európai országokból, és tulajdonképpen ugyanúgy zajlott a létért való küzdelem. Ahogy eddig is tettük, diagnózis alapú stratégiát valósítottunk meg, azokra az eseményekre reagáltunk, amikor például bezárt az iskola, a tanoda, a Biztos Kezdet Gyerekház, akkor a mi kollégáink nem home office-ra, hanem utcai munkára váltottak. Tehát végigjárták az utcákat, és az emberek segítséget kérhettek tőlük. Amikor szóba került a digitális oktatás, az új kihívást jelentett. Vannak olyan településeink, ahol a mobiltelefon nem működik. Tehát, nincs térerő egyszerűen. Ezek jellemzően pici települések, néhány száz lakossal, nem egyértelmű, hogy mindenhol gyors internet legyen, ha van is, kérdés, hogy a családoknál van-e otthon áram. Van olyan helyszínünk, ahol 700-an laknak, és csak kettő házban van víz. De mindenhol kellett valami megoldást találni. Tegnap az egyik kistelepülés iskolaigazgatójával beszélgettem, ők óránként behívtak három gyereket. Nyitott ablak mellett, különböző padokban ültek maszkban a gyerekek, mindenki előtt egy számítógép. Így volt digitális oktatás, mintha távol lettek volna egymástól, pedig csak három méterre ültek. De nagyon gyorsan haladtak, kifejezetten jót tett a gyerekeknek ez az egyórás, de nagyon intenzív tanulás. Mindent megbeszéltek, megkapták a leckét papíron, és másnap újra találkoztak egy ugyanilyen kiscsoportos foglalkozáson. Ezt a kis csoportos, digitális órát a mai napig megtartották a délutáni órákban is. A gyerekek is szívesen csinálták, a tanárok is nagyon sikeresnek tartották.


- Hányadik helyre került volt a legszegényebb településeken élő emberek problémái között a vírus? Nálunk itt a városban az első helyre ugrott, mert attól rettegtünk leginkább, minden mást a háta mögé szorított.


- Egészen más szinteken jelentek meg a problémák. Egy példa: voltak hónapok, amikor csak interneten lehetett jegyet venni a buszra, a sofőrnél nem. Szerintem senkinek nem jutott eszébe, amikor ezeket a szabályokat meghozták, hogy vannak, akik ezt nem tudják megoldani. Ehhez ugyanis nemcsak internet kell, hanem a mobiltelefonon valamiféle előfizetés is. A munkatársaink tucatszámra vásárolták a jegyeket a saját telefonjukon keresztül, hogy az emberek be tudjanak menni a városba, amikor szükséges. Probléma volt az oltás is, a Facebookon látni, hogy milyen blőd dolgok tudnak előjönni oltásokkal kapcsolatban. Hát ezt szorozzuk meg tízzel, ha el akarjuk képzelni, milyen hírek jöhetnek egy kis elszigetelt településen, milyen riadalmak, mennyire irracionálisak. Nagyon erősen jelen kellett lennünk, hogy higgadtan kezelhessük ezeket a helyzeteket. Rengeteg programot szerveztünk az Országos Roma Önkormányzattal, jogvédő szervezetekkel, más civilekkel azért, hogy akik hajlandóak beoltatni magukat, azoknál megőrizzük ezt a szándékot. Nagyon sokszor előfordult, hogy hihetetlen munkával rávettük az embereket, hogy regisztráljanak, majd két nap múlva azt mondták, hogy nem. Ezért is van most az oltóbusz, ami a Janssen egy dózisos vakcinát viszi, tehát elég egy alkalom a védettség eléréhez, nem kell még egyszer elhatároznia magát. És akkor előfordult, hogy valaki az oltás után megbetegedett. Igaz, hogy csak két napig volt beteg, de ez mindegy volt, mert oltást kapott és utána mégis beteg lett, ennek a híre az egész falun végiment, mint egy hullám. És akkor jöttek azzal, hogy ők megmondták előre, és egy kis közösségben annyira összeér minden információ, hogy ezen egy ideig nem is érdemes próbálkozni, meg kell várni amíg lecsillapodik az izgalom, és akkor lehet újra.


- Ilyenkor át kell venni valahogy a tekintélyszemély pozícióját? Vagy túl erős az élmény, hogy valaki az oltás után betegedett meg?


- Van néhány kulcsszó a kommunikációban. Ilyen a család, a gyerek. Amikor valaki bekiabálja, hogy a gyerek lesz attól beteg, ha te beoltatod magad, ez teljesen irracionális. Nagyon higgadtan, többszöri találkozás során elmagyarázzuk, hogy ez nem reális. A legtöbbünk csak legyint erre, csak ettől még ez egy valóságos probléma, amivel nekünk ezzel foglalkoznunk kell.


- Ha az ember megnézi akár a saját ismerősei által továbbított információkat, abban is vannak azért meglepő információk és tévhitek, pedig az ember a saját ismerőseit mindig magához méri, tehát ugyanolyannak gondolja. Ott azért ez nehezebb lehetett. Hogy választották ki a településeket? Magyarországon több mint 3200 település van, és itt 300-ról van szó.


- Nagyon hosszú történet, 2010-ben kaptuk az első nagy felkérést kormányzattól, hogy az úgynevezett Gyerekesély programokban vegyünk részt. Harmincegy járás gyerekesély programjait mentoráltuk, így ráláttunk 750 település napi működésére. Egyszer azt kértem a kollégáimtól, hogy nézzék meg, hány olyan település van, amiről az érzik, hogy hátrafelé megy, nem előre. És írják le, hogy miért gondolják ezt.


- Bocsánat, egy laikus számára akkor megy hátrafele egy település, hogyha tavalyhoz képest eggyel több ház omlott össze.
 

- Így van.
 

- A szakember számára is nagyjából így van?
 

- Igen. A betemetett árkok, a hiányzó cserepek, a gondozatlan önkormányzati épület, a buszmegálló képe, az emberek, ahogy mozognak a településen. A lényeg, hogy a 750-ből 152 települést írtak össze, ahol valami miatt azt látták, hogy ez teljesen reménytelen pusztán ezekkel az eszközökkel felemelni. Megnéztük, hogy mik a hasonlóságok: a nagyon magas gyerekszám, a nagyon rossz lakás, vagy például az áramvételezési szokások, hogy udvariasan mondjam a szabálytalant.
 

- Lopják az áramot, hogy ne fagyjanak meg.


- Így van, ezen felül a tulajdonviszonyok kuszasága, a munkanélküliség, a bűncselekmények száma, és tulajdonképpen ezekből az adatokból nyolcat összegyűjtöttünk, megnéztük a KSH-ban. Mind a 152 település beesett a legrosszabb háromszázba, és ahol a 152 végződött, az majdnem pontosan a 300-as határt húzta meg. Tehát az utolsó saját településünk mellett még volt 150 a többi járásból, ami hasonló adatokkal rendelkezett. Ezt mondtuk 300-nak, ezt írtuk le a kormányzatnak. Azután jött Tiszabő, Tiszabura, ahol, mint egy kísérletet bemutatva, megmutattuk, mit jelenthet a diagnózis alapúság. Ez után döntött úgy a kormány, hogy akkor ezt a Jelenlét típusú máltai programot próbáljuk meg elterjeszteni.


- Ez egy kicsit más, mint amit eddig megszoktunk. Úgy tűnik, hogy civil szervezetek, méghozzá viszonylag sokan dolgoznak a terepen, és ők mondják meg, hogy mi a következő lépés, a kormány meg a Belügyminisztérium teljes súlyával ott áll mögötte. Így néz ki?


- Ezt sokan nem szívesen hallják, hogy ez most egy egészen más rendszer. Korábban azt szoktuk meg, hogy a roma téma mindig a margóra esik. Kilenc év alatt jutottunk el ide, és a partnerszervezeteink már 2015-ben ugyanezzel a szemlélettel kezdtek el programokat, így csiszoltuk össze azokat a tudásokat, amik mindegyikünknél megvannak. Ez az öt nagy segélyszervezet egyébként a Református Szeretetszolgálat, a Baptista Szeretetszolgálat, az Ökumenikus Segélyszervezet és a Katolikus Karitász a Máltai Szeretetszolgálat mellett, és ezen kívül még jó sok olyan kis civil szervezet, amelyek ott vannak egy ideje ezeken a településeken. És hogy miért fontos a nagy szervezet? Ezt sokan megkérdezik, hogy miért nem helyieket alkalmazunk. Gondoljunk bele, hogy ezek nagyon zárt közösségek. Van, ahol jogász, közgazdász, a polgármester, de van, akit most csuktak le a múlt hónapban uzsorázásért. Nálunk a szociális munkással együtt megérkezik egy egész hálózat, ami kapcsolatokkal rendelkezik, ügyet tud intézni, adott esetben meg tud ütközni az uzsorással. Akár még egyházi vezetőkkel is konfliktusba kerülhet az ember ezeken a településeken, a szociális segítő egy szál magában tehetetlen lenne ilyen helyzetben, tehát ilyenkor megjelenik egy Máltai Szeretetszolgálat, vagy egy Református Szeretetszolgálat, ami leülhet akár egy országgyűlési képviselővel, akár egy polgármesterrel, akár egy kormányhivatallal megbeszélni, hogy mit miért csinálunk.

- Az, hogy a Belügyminisztérium, a belügyminiszter ott áll az ügy a program mögött, ez a gyakorlatban számít valamit?


- Nem tudom miniszter úr, örülne-e, hogy ezt elmondom, de minden szombaton háromtól fél ötig a közigazgatási államtitkár úrral hármasban leülünk, és átbeszéljük, hogy melyik faluban hol van probléma. Ilyen figyelem még soha nem irányult felzárkózási programra. Miniszterelnöki biztosként elsősorban Pintér belügyminiszter úrral szoktam mindent megbeszélni, így akár minden kormányülésen elhangozhatnak érvek, amiket mi mondunk.  De hadd mondjak olyat is, ami nem ad okot boldogságra. Az én irodám most a Belügyminisztériumban van, mondjuk húsz méterre a belügyminiszter úr irodájától. Ott tehetetlenül hallgatom végig, amikor egy polgármester elmeséli nagyjából az uzsora alapjait, vagy arról beszél, hogy másnak nem engedi meg, hogy áramot lopjon, az az ő monopóliuma. És ő polgármester.


- Jó, de ilyenkor mi számít? Az, hogy együtt kell vele a továbbiakban is dolgozni, merthogy ő a település vezetője, és még másodfokon nem ítélték el, tehát hivatalban van. Vagy az ember ilyenkor mit csinál? Befogja az orrát?
 

- Nem tudunk jogszabályokat változtatni két perc alatt. Néha látjuk, hogy félnek tőle az emberek, de meg kell gondolni, milyen konfliktust robbantunk ki, este mi azért hazamegyünk, míg az emberek ott maradnak. Van mondjuk húsz ilyen település. Hasonló helyzet, amikor tudjuk, hogy az alkoholista férj nagyon súlyosan bántalmazza a feleségét, vagy akár a gyerekeit. De nincs tanú, és a feleség azt mondja, hogy leesett a lépcsőn, és könyörgésünkre is csak azt mondja a rendőrnek, hogy leesett a lépcsőn. Ehhez szakembereket kell kérnünk, hogy ebben nekünk segítsenek. Pontosan ez a feladatunk, ilyenkor nem hátra lépni, vagy legalábbis igyekezni nem hátralépni, és valahogy végigvinni ezeket az ügyeket.


- De milyen eredményeket lehet ígérni? A kormány, ha valamire pénzt ad, nyilván eredményeket akar látni. Milyen típusú előrelépés számít eredménynek a 300 legszegényebb településen?


- Hát ez egy azért nagyon nehéz kérdés. Azt a hasonlatot szoktuk mondani, hogy olyanok vagyunk, mint a mentős, aki egyébként nagyon-nagyon sok tudással fel van ruházva, de egy tömegbaleset felé haladva még nem tudja, mihez kezd majd a helyszínen. Amikor odaér, már tud valamit mondani, pár óra múlva még többet, de lehetnek sérültek, akikről hónapokkal később sem állíthatják biztosan, hogy teljesen felépülnek, fognak-e dolgozni, satöbbi. Nem tudom, hogy elegáns-e, amit mondok, de mint egy szociális balesethez, úgy érkezünk meg egy-egy ilyen telepszerű környezetbe. Nagyon-nagyon nehéz kibogozni, hogy ott mi történik, minek van értelme és minek nem. Azt tudjuk ígérni a kormányzatnak, de szívesebben mondom azt, hogy a településnek, hogy mindig a diagnózis alapján fogunk lépni. Tehát, ha kora gyerekkori beavatkozás kell, akkor nem fogunk ott megállni, hogy van bölcsőde, ami nyolc gyerek ellátását biztosítja, ha a mi diagnózisunk az, hogy 30 gyereknek kéne, ilyen ellátás. Akkor addig kell mennünk, amíg valamilyen formában, hívjuk bölcsődének, Biztos Kezdet Gyerekháznak, bárminek, minden gyerek ellátáshoz nem jut.


- A kormány elkötelezettsége változott ebben az elmúlt két évben?
 

- Szerintem igen. Talán három olyan kormánytag van most, aki nem volt még lent valamelyik településen. És ha erről nem láttak hírt a hallgatók, az azért van, mert azt kérem, hogy kamera nélkül menjünk.


- Fordított integráció? Ez a neve a dolognak?
 

- Nagyon sok olyan találkozásunk volt, ami nekünk nem volt új, és azt gondolom, hogy nagyon gyakran azt gondolják, akik velünk jönnek, hogy nekik se új, hiszen, és tudnak öt-hat történetet mondani, de azért ezt megélni közelről, mégiscsak más. Amikor sétálunk egy telepen, és odajön hozzánk egy anyuka, remegve az idegességtől, és megkérdezi, hogy mennyi a fizetésünk, és hány évesek vagyunk, és hogy hány gyerekünk van. És persze bántó, ahogy beszél, de nem tudsz kívül maradni a történeten, és a vége az, hogy elmondja: címerezni volt a kukoricásban, és csak a napszám felét adták oda. És ezzel elnézést kér és elmegy. Azt gondolom, hogy ezeket az élményeket meg kell szereznünk mindannyiunknak.


- Mi itt úgy élünk, hogyha elromlik valami, akkor veszünk egy újat. Ha fáj, elmegyünk az orvoshoz, ha ügyet intézünk, akkor belépünk az Ügyfélkapuba, és elintézzük. Ezek ilyen képességek. Miért nincs a legszegényebb településeken élő embereknek ilyen képessége? Azt szokták mondani, hogy ezek hiányoznak.


- Egyszerű a válasz, azért, mert nem kapták meg ezeket a tudásokat. Ezt hívjuk egyszerűen szocializációnak, mi észre se vettük, úgy szedtük magunkra. Szerintem a hallgatók közül nagyon kevés embernek volt olyan problémája, hogy be mer-e menni a postára. Kevesen izgultak azon, hogy amikor odaér az ablakhoz, el tudja-e majd mondani, amit akar. Vagy pedig már ideges lesz, mert nem tud a kérdésre válaszolni, nem feltétlenül érti azt a szót, amit mondtak neki. A mi világainkban időnként ennyire vannak lemaradva, ragadnak a sokszor megélt bizonytalanságok, és ezért nem is szívesen lép ki a településről. Ezt azért nagyon fontos felismerni, mert ezeket nem lehet képzéseken megtanítani.


- Nem iskolai kérdés? Nem lehet megtanulni az első néhány osztályban, hogy hogy kell a postán feladni egy levelet?
 

- Meg lehetne, de akkor nézzük meg ezt a kérdést az elejétől. Az, hogy hogyan érkezik egy gyerek első osztályba, az az előtte levő hat évnek meg a pocakban töltött kilenc hónapnak az eredménye. Akkor már nagyon késő van felzárkózni. Már az óvodában is késő van. Az első három évben lehetne, de arról alig van információnk. Ugyan most elindult a bölcsőde program, de ugye általában a munkába járók gyerekei fognak a bölcsődébe járni. Nagyon jó, nagyon fontos, de pont azt a réteget nem éri el, aki a mi szempontunkból a legfontosabb, aki a társadalmi létrának a legalján van, és akkor még a megelőző kilenc hónapról alig beszéltünk. És akkor néhány tényt. A 300 településen annyi ember lakik, mint Komárom megyében. Ha az átlagot nézzük, akkor legalább kétszer annyi gyerek születik, de mondjuk a legszegényebb településeken négyszer-ötször annyi gyerek, mint a magyar átlag. A komfort nélküli lakások átlaga Magyarországon 5 százalék, tehát 100-ból 5 komfort nélküli, a 300-ban van olyan településünk, ahol 89 százalék.


- A komfort nélkül azt jelenti, hogy nincs bent víz.
 

- Nincs bent víz, olykor villany sem. Nem nehéz elképzelni azt, hogy innét hogyan tud elmenni bárki dolgozni, vagy iskolába. Amikor mondjuk a digitális oktatásról beszélünk, az alig értelmezhető. Ezekben a házakban, hogyha bemegyünk, gyakran látunk karon ülő gyereket. De ugye tudjuk, hogy a gyerekeknek gyakran a földön a helye, másznia kell, rácsban kell ülnie, fogni a rácsot, ott ügyeskedni, egyensúlyozni. A mászás ismerkedés a világgal, az kötelező. Csakhogy nagyon gyakran olyanok a lakáskörülmények, hogy nem lehet földre letenni a gyereket, és úgy telnek el a legfontosabb hónapok. És ezzel nagyjából az élete elvész, anélkül, hogy ezt bárki észrevenné. Jelzi szegény védőnő. Jelzi szegény családsegítő. Mit lehet csinálni?


- Megáll a mozgásfejlődésben?
 

- Megáll, a koordináció fejlődésében… Az elmúlt években iszonyatosan sokat tanultam a kolléganőimtől. A 12 éves gyereknél az a feladat, hogy dombra fölfelé háttal, csukott szemmel menjen föl, az megoldhatatlan azoknál, akik ilyen családban nőttek föl. Látszólag semmi probléma, de ez rengeteg mindent mutat majd a munkabírásától, az alkalmazkodóképességéről. Egy másik kép: a jóléti világban növő gyerek egyéves korában aránylag stabilan ül. Mikor dobjuk neki a labdát, akkor elhajol, elüti, elkapja, visszadobja, stb. Ezek a gyerekek egyéves korukban nagyon gyakran úgy ülnek, hogy amikor a labda repül feléjük, már fölborulnak. Eltalálja őket, nem tudják elkapni, nem ütik el és ordítanak. És a kollégáim azt mondják, hogy ez nagyjából egyenesen tud odavezetni, hogy amikor a problémával találkozunk, arra is így reagál majd. Tehát, aki mindezeket a mozgásokat, koordinációkat megismerte pici gyerekkorában, a probléma elől is elhajol, vagy elüti, vagy megoldja majd. Aki nem, az pedig ordítani kezd, vagy esetleg üt. Csak akkor már nem szeretnivaló kisgyerek, hanem felnőtt.

- Hogy lehet elérni minden gyereket, mert nyilván, ha el akarják érni a gyerekeket, akkor mindet el kell érni.
 

- Ez körülbelül olyan kérdés, hogy meg akarunk-e minden beteget gyógyítani. Most ugye a Covidban ez elég egyértelmű, hogy igen. Nálunk az egyik mondat úgy hangzik, hogy egyetlen gyermeket sem veszíthetünk szem elől. Tehát nem elég, hogy van óvoda, és minden gyerek jár óvodába, nem elég, hogy van bölcsőde, az számít, hogy minden gyereket elérünk-e azok közül, akiknek kora gyerekkori fejlesztés kell. És mit tehetek, ha egy anyuka nem ismeri föl ezt a problémát? Azt hiszi, hogy minden rendben van a gyerekével, hiszen ott ül a karján, és egyébként végtelenül szereti, meghalna érte. Valahogy rá kell vezetnem, hogy a Biztos Kezdet Gyerekházba, közösségi térbe hozza be akkor, amikor ott a gyógypedagógus. Így fordulhat elő, hogy a szakemberrel együtt hívjuk a műkörmöst, és akkor bejön az anyuka…

-Teljesen logikus.
 

- Hihetetlen erőforrás kell hozzá. Se a műkörmös, se a gyógypedagógus nincs ingyen, és egy időben, pontosan arra az időre összeszervezni logisztikailag sem egyszerű, egy olyan faluban, ahol adott esetben még az út is nagyon rossz, és a busz csak egyszer megy. Most végre elhatároztuk, hogy a 300 legszegényebb településen külön programot indítunk. Ez nem jelenti azt, hogy nincs probléma Gyöngyöspatán, hogy nincs probléma Ózdon, vagy bármelyik nagyvárosban, de ez a program a 300 kistelepülésre koncentrál. És vannak már olyan iskoláink, ahol látszik az eredmény. Elindultak az első munkahelyek is, ahol nagyon-nagyon komoly eredmények jönnek, és ezek azért nagyon fontosak, mert olyan településen történnek, amire eddig mindenki legyintett.


- De mikortól fair eredményt elvárni egy 2019-ben indult 300 településes programtól úgy, miközben még volt egy járvány, ami miatt mindenki…, vagy hát megállt az ország.
 

- Előbb már az iskoláról mondtam, hogy ebben a programban itt nincs előre leírva, hogy mit tehetünk. Most először történik az elmúlt háromszáz évben, hogy nem a birodalmi tanács, nem a Központi Bizottság, és nem a kormányzat dönt, hanem azok, akik ott lent vannak, diagnózis alapján, ahogyan egyébként ahogy az orvos gyógyít. Tehát lépegethetünk, és ezek alatt az időszakok alatt bizony létrejöttek munkahelyek. A varrodánk átállt maszkgyártásra, és nagyon-nagyon szép eredményeket értek el. Elindítottuk a műhelyiskoláinkat. Ez mind a Covid alatt történhetett, hogy a hallgatók értsék, hogy miért hatalmas érték ez. Amikor a varrodánkat elkezdtük, és azóta most már több varrodánk van, tehát hála Istennek most már nem elszigetelt, minta jelenség. Akkor 17 közfoglalkoztatott asszony, elkezdett nálunk tanulni és dolgozni, és két év után a termékeikkel kiléphetünk a piacra.


- Bocsánat, amikor dolgoznak egy varrodában, akkor ők varrónők? Tehát nekik van egy szakmájuk, vagy ott szerzik meg?


- Ott szerzik meg, tehát van egy közfoglalkoztatási program, amiben van egy képzési rész, és utána vizsgát tesznek, és ez már eladható tudás. És most konkrétan a Tiszaburairól beszélek. Ez annyit jelentett, hogy 53 ezres közfoglalkoztatási fizetés helyett, amit ráadásul az állam fizet, nekünk 170 nettót elő kellett teremteni, ez egy egészen más pálya. Tehát tulajdonképpen tranzitként működött ez a kezdeményezés, az embereink átléptek a munkaerőpiacra. Ennek van egy gazdasági oldala, egy személy közfoglalkoztatása kb. egymillió forint évente, akkor a 17 varrónő eddig 17 millióba került az államnak. Ők addig 53 ezer forintot kerestek, ennyit költöttek a boltban, amire áfát fizettek, tehát ennyivel járultak hozzá a közös terhekhez. Most 170 ezer forintot keres, miután megtermeli ezt a pénzt, ennyit költ el a boltba, ennyi után fizet áfát, és nem vesszük igénybe a 17 millió forintot a közfoglalkoztatásával. Ez rég nem csak szociális kérdés.


- Én már mintha látnék élelmiszerboltokban olyan csomagoló zacskókat, amik ezekből az üzemekből származhatnak, mert úgy van emblémázva. De ez önfenntartó lesz?


- Még csak egy érvet hadd tegyek hozzá. Itt van a gazdaságosági csomag egyenlege, és utána jön még a társadalmi profit, amit persze nagyon nehéz mérni, de egy 170 ezer forintot hazavivő asszony tekintélye teljesen más a családban. Az a fajta forma, ahogy ő vezeti a háztartást innentől kezdve kihat a többiekre is. Vannak kolléganőink, akik jogosítványt szereztek, CSOK-ra lettek jogosultak, mert a munkaviszonyból már ez is következhet. A gyerekei egészen más körülményekből indulnak el az iskolába, és sorolhatnám. Ezt nagyon nehéz lemérni, hogy hosszú távon ez mit fog jelenteni, ezt majd 2040 körül látjuk, azokat az eredményeket, amiben most reménykedünk. Kérdés, meg tudtuk volna-e egyedül csinálni ezt a varrodáét, ha a Spar nem veszi meg tőlünk száz forinttal drágábban a bevásárlótáskát, mint ahogy Kínában be tudta volna szerezni. Ezt valószínűleg mindannyiszor nem tudjuk megcsinálni.


- De ennek a társadalmi felelősségvállalás a neve. Ennek vannak vállalati projektjei.
 

- Itt jön a jóléti világ felelőssége. Ezt nagyon sok cég megengedhetné magának, hogy néhány termékre nem tesz akkora hasznot, hogy beengedi a portfóliójába azokat a termékeket, ha egyébként a minőség megvan, akkor tényleg nem a kínai gazdaságból veszi mondjuk tízből egyszer. Ez nagyjából elég is lenne ezen a háromszáz településen. Be kell csalogatni a piacot, biztosítani kell azokat a befektetőket, hogy itt is lesz jó munkaerő. Erre valók ezek a kis üzemeink, hogy lássák, fel tudjuk készíteni akár asztalosnak, akár varrónőnek, akár csomagolónak az ott lakókat, elsősorban egyébként az asszonyokat. Egyrészt mert ők nehezen utaznak a többnyire sok gyerek mellől, másrészt meg nem is nagyon utaztak eddig. Tavalyelőtt meghívtak minket a Borfesztiválra, mert mi varrjuk a kis szütyőt, amibe a kóstoló poharat teszik, amit nyakban viselünk mindannyian. Egy nagyon-nagyon jó napot töltöttünk ott a varrónőinkkel a Várban, volt borkóstoló, vip-vendégek voltunk. Egy anyukával beszélgettem, és mondta, hogy ő harmadszor van kívül a falun.


- Egész életében.
 

- Egész életében. Egyszer, amikor a gyermeket szülte, egyszer valami lakodalomban, és ez volt a harmadik. Alig-alig tudjuk elképzelni, hogyan mozog egy ilyen nagyvárosban, hogyan szembesül ezekkel az élményekkel, ezzel a közösséggel.


- A városi ember azt gondolja, hogy vidéken egy valami biztos van, a föld, azon aztán lehetne jó sokat termelni. Van termelés ezeken a területeken?
 

- Ez a másik, amiről két év után már tudunk jó dolgokat is mondani. A legtöbb településünk erősen fogy, mondjuk 80 százalékáról költöznek el az emberek. Az elmúlt harminc évben rettenetes állapotba kerültek azok a házak is, amiket elhagytak. És ott állnak a romfalak, begazosodva, végrehajtás alatt, hatalmas tartozásokkal. A Lechner Ödön Tudásközpont csinál nekünk térképeket, amin látjuk a tulajdonviszonyokat ezeken a településeken. Van olyan településünk, ahol 5 százalék alatt van azoknak az ingatlanoknak az aránya, amiken nincsen jelzálog. És ezen is lehet szörnyülködni, de akkor is tény. Tehát az egyik tételmondatunk, hogy egyetlen gyermeket sem veszíthetünk szem elől, a másik pedig úgy hangzik, hogy minden négyzetmétert meg fogunk művelni. Tehát egyszerűen a romok alól ki fogjuk ásni a földet. Mezőgazdasági innovátorokkal beszélgetünk, hogy nem lucernát és nem kukoricát szeretnénk termelni, hanem most elindítottuk már azokat gyakorlatokat, amiben most már 3500 kert van megművelve. Közösen műveljük a kerteket, csináltunk egy hálózatot, ami ebben segít, hiszen azért nem olyan nagyon egyszerű még akár a krumplit is megtermelni. Egymás után vásároljuk meg a romok alatti telkeket, bontjuk le a házakat, és legalább lucernával az első évben bevetjük, mert az utcakép is fontos.


- Hol fognak lakni az emberek? Hogy fog eldőlni, hogy kinek lesz saját tulajdonú háza, kinek lesz bérlakása, annak mennyi lesz a bérleti díja?

- Minden lakás tulajdonképpen ugyanolyan fontos számunkra a gyerekek miatt. Minden lakást, amiben gyerek lakik, azt úgy figyeljük, mintha a miénk lenne. Nagyon sok vita van azon, hogyha egy tető berogy, és az magántulajdon, akkor mit csináljunk. Tehát szerintünk, mivel gyerek lakik benne, meg kell javítani. Persze lehet vitatkozni, hogy az apuka miért iszik, és miért nem csinálja meg, de közben a ház összedől. Ezt megelőzendő küldjük az embereinket, mi úgy hívjuk, hogy tetőkommandó, mivel a tetőket mindenhol rendben tartjuk. Ahova megérkezünk, egy éven belül minden tetőnek legalább a vizet bírnia kell. A másik kérdés a tulajdonviszonyok ügye. Nagyon-nagyon kevesen laknak a saját tulajdonukban. Elég furcsa papírokon cserélnek gazdát vagy lakót a házak, emiatt az emberek sok jogcímtől is elesnek, tehát nagyon nehéz bejelenteni valakit egy olyan házba, ami nem az övé, de nehéz villanyórát is szerezni, gyakran ez is lehet oka például az áramlopásnak, hiába akarná, nem is tudná elintézni, hogy fogyasztó legyen. A gyerekek jogán mi szeretnénk vásárolni és építeni. Építeni csak ott, ahol nincsen eladó lakás, de a még jó házakat megvenni, felújítani és bérlakásként üzemeltetni. A mi 32 éves történetünkben, itt most a Máltai Szeretetszolgálatról beszélek, nagyon sikeresek a bérlakástörténetek. Szigorúak vagyunk minden tekintetben, megköveteljük az előre fizetős órákat, komoly feltételrendszernek kell megfelelni. És nem három forintba kerül a bérlés. Tehát meg kell mondani az embereknek, hogy egy jó minőségű lakás bérleti díja mondjuk 50 ezer forint. Tudnia kell. Az, hogy ő ténylegesen mennyit fizet, az a következő kérdés. Mert mondhatjuk azt, hogy három gyerek után a felét fizeti, ha az egyik gyerek még fogyatékos is, vagy egyedül neveli, akkor még tízezer mínusz. Tehát lehetnek jogcímek a díj csökkentésére, de tudjon róla, hogy mi a piaci érték. Ahogy fizetni kell a villanyért is, bár lehet, hogy támogatom, hogy ki tudja fizetni. Tiszabőn tavaly megcsináltuk az első közösségi naperőművet, ami annyit jelent, hogy nem a házak tetejére tettük a napelemeket, hanem a földre egymás mellé egy egész hektáron. Jelesül az E.ON-nal csináltuk ezt, nagyon sok segítséget kaptunk tőlük. Eladjuk az áramot nagyon egyszerűen, ez lesz a bevételünk, amit utána odaadunk a családoknak az előrefizetős órájukra. A családok tehát akkor részesülhetnek a támogatásból, ha előrefizetős órájuk van, és legalább egy biztonságos konnektor a házban, de ebben is segítünk, csak együtt kell működniük. Ekkor a legkisebb szobát befűtjük árammal, ahol a gyerek van. Most az első éven túl vagyunk, 65 családnál volt ilyen, egyébként norvég paneles, nagyon modern elektromos fűtés. A készülékeket tavasszal visszagyűjtöttük, és jövőre újra pályázni kell a téli támogatásra. Ez reményeink szerint hosszú távon ki fogja váltani a tűzifa-programot. Olcsóbb is, zöldebb is.


- És nem lesz füst a lakásban.
 

- Mivel még csak a kisszoba van befűtve, de legalább a kisbaba nem szívja se a PET palack, se a rongy füstjét. Ez egy első lépés, de ez már rendszerszerű. A rendszerszerű változások pedig úgy fognak létrejönni, hogy a kormányzatot és a döntéshozókat meg tudjuk győzni, hogy ezek jó irányok. Már látom a terveket, tehát több ilyen naperőművet építhetünk a következő időszakban.


- Köszönöm a tájékoztatást. Az elmúlt egy órában Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke, miniszterelnöki biztos volt az Aréna vendége. A műsor elkészítésében Módos Márton főszerkesztő vett részt. A beszélgetést a rádióban felvételről hallották, és az infostart.hu oldalon is figyelemmel kísérhetik. Köszönöm a figyelmet Exterde Tibor.