Ide köt az ügy

–  Emlékszik még, annak idején hogyan érkezett Tarnabodra?

– A Kálról induló útról a horgásztónál lefordultam a bekötőútra.

– Ezek szerint sem az első látogatás élményei, sem a bevezető úton egymást érő kátyúk nem rázták meg különösebben.

– A viccet félretéve: nem. A Wifi-falu program egyik alapítójaként ennél sokkal rosszabb helyzetű kistelepüléseket is láttam, amikor Nyírő Andrással eldugott borsodi községeket jártunk sorra, hogy az internetet elvigyük az ott élőknek. Voltam Sajókazán, Szakácsiban, Tomoron… Ezek után Tarnabodról az volt a benyomásom, hogy egy közepes helyzetű település, ahol van posta, iskola, munkahely. Az óvodáról és az iskoláról azt gondoltam, hogy az én gyerekem sem járt ennél jobb helyre. Mondjuk ez hét éve volt, akkor már a Máltai Szeretetszolgálat működtette az iskolát.

– Mennyi időt tölt Tarnabodon?

– Nagyobb részt itt vagyok. Az elején heti egy-két napot jártam ide, hogy a céges ügyeket intézzem, tavasszal viszont ide menekültem a vírus elől, és itt is ragadtam hosszabb időre. Egyrészt nem lett volna bölcs dolog a fővárosból, vagy az agglomerációból sokat ingázni, másrészt egyre több ügy köt ide.

– Segítsen már értelmezni ezt a helyzetet.

– Nemrég hatalmas vihar volt a településen, a szél több házról leszedte a cserepeket. Akkor pont nem voltam itt, de az alpolgármester hívott, hogy mi történt. Kocsiba ültem és iderohantam. Addigra Suha Laci motorral körbejárt a faluban, volt egy rögtönzött felmérésünk, hogy hány ház sérült. Létra kellett, léc és cserép, ezek nálunk az üzemben mind megvoltak, a Máltai Szeretetszolgálat traktora vitte a házakhoz. Mondjuk leginkább a létrára volt szükség, mert az emberek ott voltak. Estére vissza is rakták a cserepeket. Reggel még a dúlás nyomait mutatta a falu, lyukas tetők, letört ágak az utcákon, este viszont már rendezett volt a kép, megcsinált tetők, tiszta utca, békés naplemente. Nekem mondjuk bucira dagadt a kezem, mert az egyik tetőn lódarazsak közé nyúltam. 

– Egy másik példa?

– A régi játszótér mellé húzódzkodó, tolózkodó állványt rakattam, miután láttam, hogy néhány srác a hivatal kerítése melletti vasakon erősíti magát. Az irodámban és a telephelyen nekem is be van építve egy-egy keresztrúd a húzódzkodáshoz, de nem szeretek egyedül edzeni, inkább kijárok a kültéri fitnesz eszközökhöz, amikor a többiek is ott vannak. Más. Meghirdettük a templomkert takarítását, de a feladataim úgy hozták, hogy nem tudtam ott lenni. Este az alpolgármester küldött egy üzenetet, kár, hogy nem voltam ott, mert én már ide tartozom. És van még valami: gödi lakos vagyok, de negyven év után sincs ott annyi ismerősöm, mint itt fél év után. Megközelítőleg sem.

– Hogyan alakult a pályafutása, mielőtt először befordult a tarnabodi bekötő útra?

– Egyszer összeraktam egy excel táblát arról, hogy mit csináltam eddigi életem során. Saját magamat is sikerült meglepnem, amikor kiderült, hogy huszonhat évet jártam iskolába.

– Mi is az ön szakmája?

– Mérnök vagyok, informatikus. De van egy humán szervező és egy ökológus diplomám is.

– Melyikkel keresi a kenyerét?

– Mindegyiket hasznosítom. De az indulásom egybeesett a számítógépek térhódításával, az internet elterjedésével. Nagyon izgalmas időszak volt, benne voltam a magyar internet hőskorában. Sok újságot mi raktunk fel a netre, részese voltam a Népszabadság online megalkotásának, mi csináltuk az Origo első szerkesztőségi rendszerét, nagyon közelről láttam az Internetto, majd az Index megjelenését, de mi raktuk össze például a meteorológiai intézet honlapját is.

– Mindjárt vállalkozó lett, vagy dolgozott alkalmazottként is?

– A 90-es évek elején a tőzsdén voltam informatikus. Akár rendes bróker is lehettem volna, ha nagyon akartam volna, akkoriban volt egy időszak, amikor bárkiből bármi lehetett. Ehelyett elmentem egy magáncéghez, majd csináltam egy vállalkozást, ami többek között webes fejlesztéssel foglalkozott. Ez volt az Econet, és mivel tőzsdei adatokkal is dolgoztunk, mi is tőzsdére vittük a céget. Jó ideig én voltam az elnök, azután eladtam a részvényeimet, és elkezdtem kutatás-fejlesztéssel foglalkozni. Ma is ebből élünk. Az itteni vállalkozásom mellett Újpesten van biotechnológiai cégem is, mondjuk, úgy harminc ember dolgozik nálam.

– Mi vezette először Tarnabodra?

– A Wifi-falu kapcsán ismertem a Máltai Szeretetszolgálat több emberét is, a tarnabodi program vezetője azzal hívott, hogy segítsek már megoldani egy problémát. Hátha ki tudok valamit találni.

– Mi volt az a probléma?

– A bontóüzemben évek óta halmozódó monitor üveg hegyekben állt az udvaron.

– És kitalálta, hová tehetik?

– Átnéztem mit írnak a neten az ólomüveg hasznosításáról, és arra jutottam, hogy a legegyszerűbb lenne betonba keverni. Egy probléma azért akadt, mert a beton nagyon jól felveszi az üveget, ha apróra van törve, de nem így az ólomüveget, azzal éppen az a baj, ha apróra van őrölve. De rátaláltunk egy amerikai technológiára, ami bizonyos biopolimereket kever a betonhoz, ezek kis rostokkal az ólomhoz is és a betonhoz is hozzákötődnek, és utána már nem olvad ki a betonból az ólom. Ráadásul még a beton szilárdsága is nő tőle. Ezt a módszert adaptáltuk a mi körülményeinkhez.

– Megvolt a megoldás, már csak meg kellett csinálni…

– Épp akkor járt le egy pályázat határideje, három napunk volt, hogy beadjuk az anyagot.  A második napon kiderült, hogy csak cég pályázhat, a Máltai Szeretetszolgálat bontóüzeme nem. Mondtam, hogy akkor beadja az én vállalkozásom a pályázatot, ne ezen múljon. Elrohantunk, és a céget, a Glia Kft.-t bejegyeztettük Tarnabodra. Majd beadtuk a pályázatot, és meg is nyertük.

– Bocs, hogy megszakítom, mit jelent a Glia Kft. neve?

– Ez egy agysejt.

– Miért nem vagyunk meglepve…

– Egy kevésbé ismert idegsejt az agyban, támasztó szerepe van. A nevünk után minden biológus azt hiszi, valami sejtbiológiával foglalkozunk.

– Miközben betont gyártanak bontásból visszamaradt monitorokból. Sok minden más mellett, persze.

– Ennél azért bonyolultabb a történet. Amikor megnyertük a pályázatot, csináltunk üvegőrlő berendezést egy másik gépből, de új gépeket is vettünk, és építettünk egy kis csarnokot az üzem mögött, majd még egyet. Akkor kiderült, hogy nincs elég áram a telephelyen. Új vezetéket kellett hozni, földkábelt fektetni, egy új trafóra is szükség volt, a végén elég nagy beruházás lett belőle. Viszont, ha már lett elég áramunk, akkor miért ne használhatnánk másra is? A másik cégben algát tenyésztünk, levéltrágyát és talajjavító anyagokat állítunk elő. Azt tervezem, hogy ezt a tevékenységet Tarnabodra hozom, de nem venné ki jól magát, ha a biotechnológiai üzem mellett betonkeverő gép zúgna. A betonozást elvittem Egerbe, mert ott találtam olyan embereket, akik értenek hozzá. Az őrölt üveg ott megy bele a készülő zsalukövekbe és térkövekbe, illetve próbadarabként szikkasztó rendszert is csináltunk betonelemekből, ami az esővizet gyűjti össze.

– Szóval így érkezett Tarnabodra.

– És azután itt ragadtam. Az elmúlt években számos programban vettem részt, tavaly pedig átvettem a Máltai Szeretetszolgálat elektronikai bontóüzemét. Az egykori tsz tehénistállójában kialakított üzem hosszú időn keresztül harminc embernek adott munkát, de a hulladékpiac közben többször is változott, a végén már csak tizenhárman maradtak. A tevékenység ráfizetéses lett, tavaly a bezárás fenyegette az üzemet.

– Miért tette?

– Azt gondoltam, néhány fejlesztéssel talán életben lehet tartani. A nagy istállóépületből hátraviszem az üzemet az egyik új, kisebb csarnoképületbe, ami önmagában megtakarítást jelent. A gépekből kinyert fémet el tudjuk adni, a NYÁK-nak most jó ára van, Szlovákiába visszük.

– Bocsánat, minek van jó ára?

– A nyomtatott áramkörnek. Európában csak néhány helyen dolgozzák fel, mert költséges és csak óriási mennyiség után megtérülő technológia, amivel kivonják belőle az aranyat. Szóval eladjuk a fémet, eladjuk a NYÁK-ot, az üveg megy a betonba, a műanyagból pedig granulátum lesz, amit hol el lehet adni, hol nem. De hozatok egy gépet, amivel jobban fel tudjuk majd dolgozni, ez javítja az esélyeket. És be van adva néhány pályázatunk is.

– Mit szeretne még csinálni itt?

– Napelemeket bontani. Az első generációs napelemek az életciklusuk vége felé járnak. Amikor leszedik őket a tetőkről, elektronikai hulladék lesz belőlük, amivel kezdeni kell valamit. Itt már van egy működő elektronikai bontóüzem, ami némi fejlesztés után alkalmas lehet erre is.

– Kívánjuk, hogy sikerüljön. Megtartotta az összes alkalmazottat?

– Igen. Egy érdekességet hadd említsek meg, az évek során kialakult, hogy az üzemben dolgozók sok szempontból nézve a falu elitjéhez tartoznak. Az egyik új kollégánk édesapja például az alpolgármester, egy másikról elmondhatjuk, hogy talán az övék a legjobb ház a településen, a férj is normális munkahelyen dolgozik, és két autót is fenntartanak. Ezek fontos szempontok a településen, nekem is fontos az emberekkel folytatott kommunikációban.

– Hogyan került a falu boltja a vállalkozásához?

– A boltos nénik kértek rá, hogy vegyük meg az üzletet, mert a szövetkezet be akarja zárni. Először nem gondoltam komoly lehetőségnek, de azután beszélgettünk Vecsei Miklóssal, hogy ha megszűnik az üzlet, újra megjelenik a településen az élelmiszer uzsora, ami tipikus a környéken. Az épület felét amúgy is a Máltai Szeretetszolgálat használja, annak idején híres történet volt, hogy a kocsmából játszóházat csináltak a gyerekeknek, hát ez pont ez az épület volt, csak a másik fele, ott egy ideje az iskolai étkezés működik. Szóval belevágtunk. Júliusban átvettük a boltot, az árukészlet kiment, az új készlet bejött, közben pénztárgépet kellett bekötni és bankkártyás fizetést intézni, és azt sem volt egyszerű elintézni, hogy a szövetkezet által lemondott régi telefonszámot visszakapjuk. Nem gondoltam volna, hogy ez mivel jár, volt, amikor itt aludtam el egy raklapra dőlve. De végül csak két napra zártunk be, és utána újra nyitott az üzlet, mai nevén a Tarnabolt.

– A nyomorról szóló máltai tanítások egyik témája, hogy a legszegényebb emberek vásárolnak a legdrágábban, hiszen a számukra elérhető egyetlen boltban hihetetlen magas áron adnak mindent.

– Annak idején urbanisztikát is tanultam, arról olvastunk, hogy Amerikában mindenki a külvárosi szupermarketekben vásárol, ahová autóval megy. Bent a belvárosban az üzlet extra drága, ott viszont a szegények kénytelenek vásárolni, akiknek nincs autója. Ez a párhuzam itt is értelmezhető. A kínálatból összeválogattuk az alapvető élelmiszereket, ezeknek az árára külön odafigyelek, ezek piros címkés termékek.  Az árrésünk is eleve kisebb mint a szövetkezeté volt. De persze így is belefutottunk néhány pofonba.

– Mi történt?

– A júliusi nyitás után bizonyos dolgokat nagyon olcsón sikerült beszerezni, például akciós cukrot vettünk. A boltos nénik beárazták, kitették a polcra. Mire feleszméltem volna, híre ment a környéken, hogy Tarnabodon mennyiért adják a cukrot, jött egy teherautó és elvitte az összeset. Baromi dühös lettem, de nem volt mit tenni. Utána persze jóval drágábban tudtunk csak cukrot venni, ami még így is olcsóbb volt, mint a környező városokban, de amikor kitettük a polcra, az emberek arról beszéltek, milyen drága lett az üzlet. Máskor valaki azzal jött vissza, hogy megrohadt a káposzta. Megbeszéltük a boltos nénikkel, hogy csak pozitívan kommunikálunk, és nem vágunk hozzá arcokat. Visszavettük a káposztát, nem veszekedtünk. Azután elindítottuk a bolt facebook oldalát, amihez elég sokan csatlakoztak, lassan már az egész falut el tudjuk érni. Közben alakult az üzlet árukészlete is, a nyomott áron adott alap élelmiszerek mellett beállítottunk kávé és fagylaltgépet, de például maszkot is lehet venni.

– Az üzlet elé pedig fedett pavilonokat hozatott, ahová ki lehet ülni a kávéval. Ez a falunak szóló gesztus volt, vagy a forgalmat növeli vele?

– Mindkettő. Én magam is gyakran leülök itt, ez egy közösségi tér, ahol az emberek találkozhatnak egymással. Ingyen wifi is van, előbb-utóbb a telefonokat is lehet majd tölteni, télire lesz világítás is.

– A piros címkés élelmiszerek mellett van még olyan döntés, aminél a közösség érdekei az üzlet ellen szólnak?

– Most fontolgatom, hogy reggel nyolc óra előtt öt perccel már nem engedünk be iskolás gyerekeket, és azt is, hogy reggel nem adunk el nekik energiaitalt. Az első két órában hihetetlenül pörögnek tőle, ami nagyon megnehezíti a tanárok dolgát, ez most már személyes tapasztalatom is.

– Tanít az iskolában?

– Igen. A biológusokat egyébként is elhívom havonta egy szakkör-jellegű órát tartani az üzembe, van már itt steril kamra, mikroszkóp, és egy-két érdekes eszköz, amit kipróbálhatnak a gyerekek. Megvan a kapcsolatunk az iskolával, az igazgató szólt, hogy informatika tanárt kell keresnie, mert elment a régi. Mondtam, hogy én is informatikus vagyok.

– És azóta tanít?

– Óraadó tanár lettem, heti egy órát tartok, a négy felső tagozatos osztályban. Kezdtük a hardware elemeivel, elmondtam az alapokat, mit mondjak, közepes érdeklődést sikerült kiváltanom. A következő héten a bontóüzemben bepakoltam egy halom számítógépet a kocsiba, átvittem az iskolába, hogy közösen szétszedjük őket a gyerekekkel. Volt egy kislány, aki kijelentette, hogy ő azután nem fog csavarhúzót a kezébe, tíz perccel később azt láttam, hogy fejjel benne volt a gépben. Mialatt szereltek, megbeszéltük, melyik alkatrész micsoda, és mire való.

– Minden órára visz majd valamit?

– Megpróbálom lekötni a gyerekek figyelmét. A mostani ötödik osztálynak már robottechnikát is kellene tanítani, ahhoz vettem egy robotot, amit a gyerekekkel egyszerűen fogunk programozni.

– Úgy néz ki, mint aki tényleg megérkezett Tarnabodra.

– Sajátos utazás volt, és talán még nincs is vége. 54 éves vagyok, a gyerekeim már kirepültek, Felsőgödön kevesebb szükség van rám. Az itteni feladataim teljesen mások, mint amit korábban csináltam. Valahogy eszköztelen az itteni életem, például ruhából is csak annyit hoztam magammal, amennyit okvetlenül muszáj volt. De élvezem, amit csinálok. Van, amikor az irodámban ér az éjszaka, van, amikor egy lakhatási programhoz épült mintaház egyik szobájában fekszem le. Nincs egy olyan ház a faluban, amire azt mondanám, hogy ez az enyém, de ténylegesen elkezdtem itt lakni. Ide köt az ügy, amire azt mondom, ez most a dolgom.

– Hogyan szólítják önt a faluban?

– Az első időben főnök voltam, mostanában tanár úr vagyok. Nemrég már azt is mondták, hogy Attila bácsi.