Korábban azt nyilatkozta, hogy a segítő szándék az egyik családi öröksége. A szegénységgel hogyan találkozott?

Annak, hogy a megsegítés gyakorlatát családi örökségként kapjuk, teljesen átlagos, normális dolognak kellene lennie. Ha ez az alapvető minta, akkor egymás támogatása mindig természetes lesz. A szegénységgel gyerekként egyrészt irodalmi műveken, például Móra Ferenc történetein keresztül találkoztam, ezekből sejtettem meg, mit jelenthet szegény sorsúnak lenni. Persze voltak nálam jobb módban élő osztálytársaim, de a nyolcvanas években még kevésbé uralkodott el a tárgyak kultúrája, kimaradtunk abból a birtoklási versenyből, amelybe a mai családok beszorulnak. Egyre közelebbről láttam a nélkülözést: a társaimon, akiknek csak egy cipőjük volt, akik sosem hoztak tízórait, akiket egyre többször hívott ki a teremből diszkréten a védőnő. Gimnazistaként láttam először olyan embert, aki feltűnő jeleit adta annak, hogy nélkülöz. Őt egy időben Királynak nevezték, mert az egyik gyorsétteremlánc papírkoronáját hordta a fején, és hangosan kiabálta az utcán, hogy „Éhes vagyok, éhes vagyok.” Időnként vittem neki otthonról takarót, ruhát, ételt.

Ma ismert előadóművészként sokféle lehetősége van a kiszolgáltatottabb emberek megsegítésére – miért épp az együttzenélést választotta?

Így tudok a legtöbbet segíteni. A zene olyan önfeledt pillanatokat ad, amelyeket elraktározva a gyerekek később felidézhetnek, és azokból meríthetnek. Egy koncertnyi együtt töltött idő látszólag rövid, de a hatása hosszabb távon bontakozik ki. Az együttérzés alapvető emberi kötelesség, és mindenki a maga területén tud a legtöbbet használni másoknak – ugyanakkor fontos tisztában lenni azzal, hogy a segítés egy komoly szakma is. Egy képzett, átgondolt stratégiával és sok tapasztalattal rendelkező csapat tud a leghatékonyabban segítséget nyújtani. Ezért is csatlakoztam örömmel a Máltai Szimfóniához.

2017-ben az akkor létrehozott Jószolgálat-díj nagykövete lett, és a tarnabodi díjátadó gálán együtt lépett fel a szimfóniás gyerekekkel. Később a Mindenki szívében van egy dallam című, a Szimfónia módszertanára alapozott program nagyköveti posztját is elvállalta. Mi ragadta meg a Máltai Szimfónia programban?

Idén május végén a kadarkúti szimfóniás növendékekkel koncerteztem a pécsi Gandhi Gimnáziumban. E serdülő korú zenészkollégák képesek voltak úgy lekísérni egy dalt, hogy ott hallották azt életükben először. Egy-egy tizedmásodpercnyit vártak, „lefülelték” a harmóniát, és már játszották is. Ez komoly adottság. Azt tapasztalom, hogy rejtett kincsek vannak ezek között a gyerekek között, és nem csak zenei tehetségek! Ha megkapják a megfelelő támogatást, bármi lehet belőlük. Hála Istennek, egyre több példát látok arra, hogy felszínre kerülnek olyan emberek, fiatalok, akik az átlagosnál jóval nagyobb erőfeszítéseket téve jutnak el profi szintre a maguk területén. Ha lehetne, az ő arcképüket plakátolnám ki az egész országban, hogy mindenki tudja meg, mire képesek. A Gandhi Gimnáziumban velem fellépő pécsi gimnazisták, és a kadarkúti szimfóniás gyerekek a koncertre a környező falvakból érkező, hátrányos körülmények között élő kortársaiknak zenéltek, akik számára ez az élmény különlegesen ösztönző lehetett.

A zene egy kiváló eszköz ahhoz, hogy az emberben tartás legyen. Hat a gyerekek szorgalmára, magatartására, sikerélményt ad, közösségi élményhez juttat és valódi kapcsolódást tesz lehetővé. A gyerek, aki rendszeresen gyakorol a hangszerén, aki fellépésekre készül, fókuszáltabb jelenlétre képes – és az élet más területein is egyre jobban összepontosítva tud majd megoldani problémákat, illetve jelen lenni egyes helyzetekben.


 

Felidézne egy a Máltai Szimfóniával közös, emlékezetes pillanatot?

Amikor Tarnabodon próbáltunk a Jószolgálat-díj gálaműsorára, egyáltalán nem azzal a magabiztossággal voltam jelen, hogy ó, én mindent tudok, és csak „húzni” kell a gyerekeket. Van egy megszokott zenei közegem, ahol ismerem a kereteket, amelyek között működni kell – itt viszont teljesen más volt a repertoár, és alkalmazkodnom kellett ahhoz, hogy sokan a gyerekek közül vadonatúj élményként élik meg a zenélést. Rájuk kellett hangolódni, megérezni, hogy éppen miben vannak, és persze vezetni is őket kicsit, hiszen tudták, ki vagyok, és vártak is rám. A kisebbek az utcáról bekukucskáltak az ablakokon, és ahogy fölnéztek a nagyobbakra, akiknek már hangszer volt a kezében, abban megéreztem, milyen családias ez az egész. Aztán befejeződött a próba, és az egész csapat kizúdult a focipályára. Gyakori sztereotípia a zenészekkel kapcsolatban, hogy csak a zenével foglalkoznak, „kényesek”, és nagyon vigyáznak a kezükre – ehhez képest ezek a gyerekek nagyon éltek. Ha zenélésről volt szó, akkor teljes szívvel zenéltek, ha lehetett labdát rúgni meg szaladni meg kiabálni, akkor azt tették teljes erőbedobással. Végül az egyik kisfiú, Rómeó körbekalauzolt Tarnabodon. Ahogy az udvaron ott beszélgettem vele és az édesanyjával, közel akartam kerülni hozzájuk, és a szívembe is zártam őket. Azt gondolom, hogy az egész éppen erről szól: a zene egy kapcsolódási lehetőség egymáshoz.

 

Fotók: Kovács Bence