„Itt majd ugye le fogják oltani a villanyokat?”

„Meglátta a kompániát, és rögtön rájött Gábor bácsi, hogy ez nem fog menni” – egy segélykérő telefon nyomán adódott kora délután egy azonnal megoldandó feladat a Máltai Szeretetszolgálat tarpai Jelenlét pontján. Az önzetlen családfő, Mező Gábor – aki amúgy maga is igen nehéz körülmények között él – arra nem számított a befogadásukkor, hogy rég nem látott ismerősének családja igazán nagy: anyák, testvérek, feleségek, unokatestvérek, nagybácsik, nagynénik, köztük nagyon sok kisgyerek, összesen harmincan menekültek el a Beregszászról öt kilométerre fekvő Beregdédáról.

A helyzet első hallásra annyira hihetetlen, hogy Mező Gábor segélykérő telefonja után – miszerint harminc menekült érkezett a kertjébe, de ő nem tudja őket elszállásolni – Homoki-Kicska Enikő, a tarpai Jelenlét pont vezetője indult, hogy felmérje a helyzetet. Így derült ki: Mező Gábor kertjében összesen harmincan próbálták meghúzni magukat, csupán hat felnőtt – s közöttük két férfi, akik amúgy a háború kitörésekor Balatonfüreden dolgoztak – és huszonnégy gyerek: kiskamasztól kezdve a karonülő babáig. A teljes csapat még állva sem fér be az apró helyiségbe, amelyben mindössze egyetlen franciaágy áll az ablak előtt, mellette pedig egy szekrény, rajta egy tévével.

A család egyvalamit tud csak biztosan: együtt maradnak, bárhová is sodródnak. De az gyorsan világossá vált, hogy ez a hely nem lehet a jószándékú Mező Gábor tarpai házának kicsiny, néhány négyzetméteres melléképülete. „Nem akarom elkeseríteni magukat, de ez nagyon nehéz lesz, hogy maguk így együtt maradjanak. Kitaláljuk. Lehet, hogy el kell gondolkodni, hogy könnyebben el tudnak menni, ha szétválnak, és nem maradnak együtt” – vázolta a fáradt és elgyötört asszonyoknak – Homoki-Kicska Enikő, miközben azért már az egész tarpai máltai csapat azon dolgozik, hogy egyben találjanak szállást a családnak, amelynek senkije és semmilyen más kapcsolata nincs Magyarországon.

A kollégák közötti információcserére használt máltai Messenger-csoportban van egy infó: Nyírbátorba lehetne vinni száz embert. De nem jó a felajánláskor megadott telefonszám. Valami mást kell kitalálni.

Izgatott újratervezés után körvonalazódik a megoldás: a szomszédos falu, Márokpapi, ahol az önkormányzat az iskola tornatermét ajánlotta fel a menekülő emberek részére, és a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársaival együtt viseli gondját az ott elhelyezetteknek. Napközben játékkal kötik le a gyerekek figyelmét, teát főznek és szendvicseket készítenek. Van éjszakai ügyelet is, amit a Szeretetszolgálat önkéntesei visznek, ők azok is, akik a menekült emberek további útját is megszervezik.

Márokpapi polgármestere, Hibály István bár egyre fáradtabb, és úgy érzi, a nehézségekkel magukra maradtak, ennek ellenére – mint mondja – ő semmiképpen sem hagyja cserben az addigi életüket hátrahagyva menekülő embereket. „Persze, hogy jöhetnek” – sóhajtja gondterhelten Hibály István, és nyomban kerülnek is elő a raktárból az újabb tábori ágyak. Gyors számolás: összesen hetven fő fér el a tornateremben, és bár most ötvenen vannak, de ebből két családot, összesen tizenhat embert továbbvisznek egy Kecskemét melletti településre. Vagyis így van hely.

Már csak azt kell kitalálni, hogyan jut a harminc ember Tarpáról Márokpapiba – de addig is megyünk vissza a tarpai családi házhoz a jó hírrel: együtt mehet a család Márokpapiba.

„Ez egy tornaterem, ahol már vannak magukhoz hasonló családok, de együtt tudnak maradni” – magyarázza Homoki-Kicska Enikő a családnak, de azt is hozzáteszi, hogy ott azért azon kell majd gondolkozniuk, hogy a továbbiakban mégiscsak szétválnak. „Valami alakulni fog, mert ettől a kis helytől minden jobb, itt nem maradhatnak” – hangzik el.

Mindezek után már az addig igen elkeseredett nagymama is némileg megkönnyebbül: „Nem baj, csak most legyünk együtt egy kicsit, és majd kitaláljuk, hogyan tovább” – ígéri.

Néhány telefon, és hamar megoldódik a fuvar is: a Szeretetszolgálat és a munkatársak saját autói, összesen négy, két körben mindenkit és mindent el tudnak vinni. Még a kommunikációs munkatársak is jól jönnek: az ő kocsijukba is befér három ember a csomagjaikkal.

Elindulunk, és a rövid úton tizenöt-, tizenegy-, tízéves gyerekek lesznek az útitársaink. Nem túl bőbeszédűek, de a kocsiban azért kiderül: a család szombaton indult útnak Beregdédáról, a határon, Tiszabecsnél gyalogosan könnyen átjutottak. Az első két éjszakát egy befogadóállomáson töltötték Tiszabecsen. „Bábszínházban” – a gyerekek emlékezetében így maradt meg a helyi iskola nagyterme. De nem volt nekik jó: „az egyik oldalamat nem érzem, olyan kemény volt az ágy” – mondja egyikük, és azt is megkérdezi, „itt majd ugye le fogják oltani a villanyokat?” Tiszabecsen ezt csak hajnalban tették meg, így a gyerekek nem sokat aludtak.

Márokpapiban aztán újabb kihívás érkezik. Mégsem lesz elég hely a harmincfős családnak, mert az ott lévők közül nem tud még senki továbbmenni.

Újratervezés. Szerencsére a Messenger-csoportba éppen időben fut be egy újabb felajánlás: az ugyancsak határmenti Uszkán, a helyi keresztény gyülekezet imaháza éppen aznap kiürült, így ott most van elég szabad hely. Az imaház három napja fogad menekülteket, miután a gyülekezet minden tagja hozott egy-egy lepedőt, felhúzott paplant és párnát is, aki tudott, szivacsokat is. A náluk elszállásolt emberekről pedig felváltva gondoskodnak.

És ebben végre nincs semmi galiba, telefonon is jön a megerősítés: Uszkán elfér az egész család, és nem csak meleg szobát és ágyat, hanem teljes ellátást, reggelit, ebédet és vacsorát is kapnak. Sőt, wifi-jelszót is. A csoportba az üzenetet Kovács Valentina, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársa írta.

Éppen úgy hangzik mindez, mint egy tündérmesében – már csak azt kell kitalálni, hogyan jut el a család a 45 kilométerre lévő Uszkára. Az út csaknem egy óra, a két forduló már nem mindenkinek kivitelezhető.

A bajban azonban szerencsére nagyon sok az önzetlen segítő is: van egy felajánlott kisbusz és a sofőrje fordul is, ha kell.
Mire ránk esteledik, újra elindul a konvoj, ezúttal Uszkára. A kocsiban már senki sem beszél, csak a nyugodt szuszogás hallatszik, a fáradt és kimerült gyerekeket szinte azonnal elaltatta a motor monoton zúgása.

A fárasztó nap befejezése igazi tündérmese: a harmincfős családot meleg, vetett ágy és vacsora és nyugalom várta Uszkán. A vendéglátók még csokitortát is sütöttek az érkezőknek. Itt már a mindaddig feszült nagymama is elmosolyodik, és az egész nap szomorú kislány is boldogan kiabálja búcsúzóul: itt jó lesz.

Azzal most senki nem foglalkozik, mi lesz ezután. „Majd meglássuk” – mondja a nagymama. Összeül a családi kupaktanács, és ha aludtak egy jót, majd azt is kitalálják, hogyan tovább.