Az eddigi leghidegebb hétvége első délutánján, január 6-án, pénteken indulunk útnak. Morva Emília, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat közép-magyarországi régiójának vezetője a kalauzunk.

A budai Feszty Árpád utcában, a szervezet diszpécserközpontjának és utcai gondozószolgálatának helyiségében találkozunk. A telefon egyfolytában szól. Hatott a felszólítás, hogy aki közterületen ülő-fekvő embert lát, jelentse be. – Gyakori, hogy ugyanarra a személyre több telefonáló is felhívja a figyelmet – mondja a diszpécser, Andó Nikoletta. – Az illetőt nemegyszer már ismerik a szolgálat munkatársai. Tudnak róla, számon tartják. Ez a legfontosabb. Például tudják, hogy nem akar szállóra menni, mert tegnap már jártak nála. A perdöntő az, hogy a kapcsolat megvan, hogy ismerik a tartózkodási helyét, és újra meg újra felkeresik, teáztatják, elmondják neki, mennyire aggódnak érte, ezekben a napokban különösen is. Ha ezt tudja, adott esetben könnyebben dönt a szállásra húzódás vagy orvoshoz fordulás mellett, amiben szintén segítségére lehetnek a szociális munkások. A szeretetszolgálat mozgó orvosi rendelője azért járja a várost, hogy helybe vigye a segítséget, legyőzze a nagy távolságot, amely a hajléktalan emberek és az orvosok között a hétköznapokban általános. A távolság sokszor bizalmatlansággal is együtt jár, akár mindkét oldalról is. Az itt szolgáló orvosok viszont éppen azoknak akarnak segíteni, akiken legtöbbször senki sem segít.

Autóba ülünk, és az M7-es bevezető szakaszához, a korábbi Bécs szálloda épülete mögött, a Rimaszombat utcában levő nappali melegedőbe megyünk, amely most tizenöt fős éjszakai menedék is. Itt azonban épphogy csak körülnézünk, aztán a vezetővel, Biró Péterrel és Emíliával már indulunk is a közelben álló épületbe, amely régebben kollégiumnak adott otthont, de már jó ideje üresen áll, és halljában a máltai szeretetszolgálat három éve krízisszállót üzemeltet a téli hónapokban. – Elvileg nyolcvan férőhelyes, de valamelyik este százheten aludtak benne – tudjuk meg Pétertől.

Odaát, nyitás után körülbelül fél órával még csak fél ház. Matracok szorosan egymás mellett, rajtuk fekvő vagy pihenésre készülődő, üldögélő, beszélgető emberekkel, nőkkel és férfiakkal egyaránt. Noha még csak hét körül járhat, egy hölgy máris hálóingben van, és szertartásosan igazgatja a fekhelyét. Különös ellentmondás, hogy noha csak egy keskeny matrac adatik számára, azt a kicsit szeretné otthonossá tenni. Talán az segít, hogy a mellette levőn a párja fog aludni.

„A matracaink hatvan centisek; nem lehetnek szélesebbek, mert különben nem férne el itt közel száz ember – tekint végig a termen Németh Norbert szociális munkás. – A legfőbb célunk az, hogy biztonságot nyújtsunk, és ezt minél többek számára nyújthassuk. Ezért a rend fenntartására koncentrálunk, viszont különösebb feltételeit nem szabjuk a belépésnek. Azt hiszem, a hajléktalan-ellátásban ez a legkeményebb, legtöbb inzultussal járó szolgálat, éppen ebből adódóan. Természetesen azonban bárkit meghallgatunk, és a máltai szeretetszolgálat munkájának, intézményeinek sokrétűségéből adódóan mindenkit el is tudunk irányítani más kollégákhoz, ha úgy látjuk, hogy további segítségre van szüksége. Itt azonban kis túlzással csupán a biztonsági őr szerepét játsszuk. 

Noha a hozzánk jövők közül sokan csak ilyenkor, a legkeményebb hidegek idején mennek szállóra, ők még nem is a „legkeményebb” fedél nélküliek. Mert azok most is kint vannak.”

Biró Péter és Emília nemsokára hozzájuk is elvisz. Először, hosszas autózás után, egy kertváros széli erdőcskében, a maga által fából épített kalyibában élő Jánossal találkozunk. Láthatóan örül nekünk, szívesen beszélget, és átvesz tőlünk két palack teát. Bármilyen furcsán is hangzik, kiegyensúlyozott embernek tűnik. „Reggel mínusz négy fok volt, amikor felébredtem, pedig van kályhám, és fám is van hozzá, de éjjel nem tettem a tűzre – mosolyog ránk. – Csokit kér? – kérdezi tőle Emília, de ezt rossz fogaira hivatkozva visszautasítja. – Él a közelben egy hölgy, annak szoktam segíteni, füvet nyírok, havat lapátolok, mikor mire van szükség. Tőle kapok fát. Az élettársam nemrég meghalt, így most még nagyobb a hideg odabent. Egyedül nem tudom belehelni a házikómat.”

Következő állomásunk, már újra a városban, egy étel- és italkülönlegességeket kínáló éttermecske előtti fedett rész a lakótelep mellett, ahol két idősebb, szakállas férfi ül. Az egyikük egy széken, a másikuk egy beton virágládába helyezett matracon, combján hálózsákkal. Barátságos kutya fekszik mellette. „Ő vigyáz ránk éjjel” – mondja. 

Az egyre erősödő hidegben különös „játékba” kezdünk: makacsul hajtogatjuk nekik, hogy aggódunk értük, ők viszont újra meg újra megnyugtatnak, hogy semmi bajuk sem lesz, és nem akarnak innen elmenni. A környék lakói ismerik őket, és gondoskodásuk jeleként gyakran kapnak tőlük ezt-azt: kávét, meleg ételt, meleg holmit. Pár méterrel odébb halomba rakva, lekötve matracok, szőnyeg és rengeteg egyéb holmi zacskókban, táskákban. Talán ezeknek a számukra oly értékes holmiknak is komoly szerepük van abban, hogy maradnak.

Mert végül is maradnak. Mi pedig vacogva visszaülünk az autóba.

Az eredeti riport a www.magyarkurir.hu oldalon olvasható.