Harangszó, az kell

Erdélyben jártunk, a Máltai Szeretetszolgálat sepsiszentgyörgyi ünnepségén. Hazafelé úton meglátogattuk az atyhai plébános atyát, Adorján Imrét, hogy ebben a nehéz helyzetben erősítsük őt, és megbeszéljük vele, hogy hozzánk érkező támogatásokat hogyan lenne legjobb felhasználni.

Atyha pici falu. Parajd és Korond között vezet fel az út a hegyre. Ahogy letérünk a kitűnő minőségű főútról, a turistákkal és nekik kínált portékákban bővelkedő, jómódú települések közül, egy poros földúton találjuk magunkat. Láthatólag a völgyben gyorsabban telik az idő, mint errefelé, szinte tapintható az időutazás élménye. Egy autóval találkoztunk a felfelé vezető úton, meg a lassan hazafelé induló csordával. Errefelé még a legtöbben az állattenyésztésből és tejtermelésből élnek, szegényesen. Atyha csak öt kilométerre, de érzésre egy évszázadra van Korond világától, gazdagságtól.

A valaha 1600 lelkes falut mára 300-an lakják, a legtöbben a környék városaiba költöztek. Az iskolában együtt járnak az óvodások és a kisdiákok, most 23-an vannak. A falu öregszik, az épületek egy része már üresen áll, vagy távolabb élők tarják fenn, hétvégi házként, kertként. Az út hosszan kanyarog a településen keresztül a hegyen felfelé. Az autóban lassan haladva is gyorsan rájövünk, az itt élőknek alaposan meg kell fontolni, miért indulnak el otthonról, itt egy elfelejtett dologért nem lehet “kiszaladni” a boltba, itt azért komolyan meg kell küzdeni.

A templom és a temető az egyutcás település legvégén, a hegy tetején épült. Megdöbbentő látvány, ahogy a templom előtt kinyílik a tér és szembesülünk a tűz martalékává vált épület látványával. A plébánia néhány tíz méterre van a templomtól, gazdasági épületek és nagy udvar, kert veszi körül. Az udvaron több autó parkol és férfiak dolgoznak, haranglábat ácsolnak. Mert, ahogy később plébános atya elmondja, harangszó az kell, mert ebből tudják a faluban, hogy még élünk, és van falunk.

Ünnepségről érkezvén azonnal szembetűnik, hogy túlöltözöttek vagyunk. Az ünnepi ruházat nem nagyon illik a dolgozó helyiek közé, tekintetükből, méregetésükből ez pontosan kiolvasható. A plébános atyát az egyik melléképületben találjuk, a megmentett cserepeket pakolja rendezett sorokba. Poros és kormos a keze a munkától, végigmér és udvariasan elindul a ház felé velünk, csak kézmosás után fog kezet. Elmondjuk, kik vagyunk és miért jöttünk. Kozma Imre atyát említve megenyhül és elmosolyodik, feloldódik. Nem tudom hányszor mesélte el a történteket az elmúlt héten, de kicsit olyan érzésünk van, mintha egy idegenvezető rutinjával rendelkezne. Nemrégiben került ide szolgálatba, elődje meghalt. Augusztus elsején helyezte az Érsek úr az atyhai plébániára, miután betöltötte a 65. életévét, és nyugdíjba vonult. Az  érsek úr megkérte őt, hogy a nyugdíjas éveiben dolgozzon tovább, de persze valahol egy „könnyű helyen”, ahol már nem kell annyi feladattal bajlódni. Ebbe a kezdődő nyugodt nyugdíjas életbe vágott bele a villám, a szó legszorosabb értelmében. A hasonló helyzetekben a legjobb gyógyír a munka, láthatóan plébános atya is ebbe menekül, ahogy mondja, most feladat van, nem érdemes a saját jövőjén, sorsán rágódni. Ha ezt a célt kapja, templomépítő lesz.

Először a kimenekített tárgyakat, majd a templomot járjuk együtt végig. Az atya szemléletesen és részletesen meséli el a történteket és az átható égett szag ezt csak felerősíti bennünk. Ez a templom egyszer már a 19. században porig égett, újjáépítették. A 20. század elején a tornyát egy tornádó rombolta le, újjáépítették. 2006-ban a templomot felújították, ebben az állapotában érte a villámcsapás és tűz, amely sajnos ismét szinte teljesen elpusztította. A harangok megolvadtak, a tető elégett, egyetlen berendezési tárgy sem maradt épségben. A tűz kezdetén plébános atya az Oltáriszentséget kimenekítette, sajnos második lehetősége már nem volt, hogy a templom értékeiből kimentsen valamit. Egy kereszt talán menthető, egy kis szobor talán felismerhető, de emellett a csupasz falak látványa elkeserítő.

Itt nem felújításra, hanem újjászületésre lesz szükség, ahogy talán a helyi közösségnek a falunak is. Ha van templomunk, ha értékeink körbevesznek bennünket, nem is értékeljük igazán, milyen az, ha ezek nincsenek. Az atyhai emberek most megtapasztalták, hogy a falu temploma, lelke nélkül talán falu sincs. Az ott élők egy emberként indultak dolgozni, segíteni, romokat takarítani, építeni. Most Atyhára irányul a figyelem, amely talán nem csak újjáteremti a templomot, hanem rávilágíthat arra is, hogy van-e lehetőség a közösség megújítására, a fiatal családok megtartására. Ha lehet reményt találni a hamuban, akkor talán ez lehet az.

Győri-Dani Lajos
Magyar Máltai Szeretetszolgálat
ügyvezető alelnök